A szerzodés elfogadása - hangoztatta például Haller István kultuszminiszter egy május 25-i nyilvános nagygyulésen - "egy kicsikart vallomás, amit visszaveszünk abban a percben, amikor úgy érezzük, hogy vissza tudjuk szerezni azt, amit elraboltak tolünk". Az okmány aláírására ezért olyan személyeket kellett találni, akik készek voltak politikai pályájuktól búcsút venni, illetve hosszabb idore háttérbe vonulni. Erre az önfeláldozó szerepre Benárd Ágoston keresztényszocialista politikus, népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd diplomata vállalkozott.

A szomorú aktusra 80 évvel ezelott, 1920. június 4-én került sor a versailles-i királyi palotát övezo hatalmas park, a Grand Trianon, vagyis Nagy-Trianon nevu kastélyában. A magyar küldöttek délután negyed ötkor érkeztek, a többiek néhány perccel korábban. A palota ragyogó nagytermében gyülekeztek, amelynek falait rózsákkal átszott fehér kárpit borította, és értékes képek díszítették. Középen patkó alakú asztal állt. Az asztalfon Millerand ült. Jobbra tole a francia delegátusok, balra Nagy-Britannia képviseloi foglaltak helyet. Ezután következtek a többi állam küldöttei. Amikor valamenynyien elfoglalták helyüket, Millerand emelkedett szólásra. Rövid beszédet mondott, és felszólította a magyar küldötteket a szerzodés aláírására. Miután a magyarok ellátták kézjegyükkel az okmányt, a többi nemzet képviseloi írták alá. Végül rövid zárszó következett, amit ugyancsak Millerand mondott el. Mindez nem tartott tovább negyedóránál.

A trianoni békeszerzodést a magyar társadalom égbekiáltó igazságtalanságként fogta fel. Június 4-én az üzletek és az iskolák zárva maradtak, a napilapok gyászkerettel jelentek meg, Budapesten és a nagyobb városokban százezrek tüntettek ellene. Kisebb mértékben ugyanez ismétlodött meg 1920. november 13-án, amikor a nemzetgyulés tárgyalta és elfogadta a békeszerzodést, amelyet végül 1921. július 26-án hirdettek ki és iktattak törvényeink közé 1921. XXXIII. törvénycikként. A sokk, amelyet az akkori magyar társadalom átélt, mai ésszel és érzelmekkel szinte elképzelhetetlen. Nem volt olyan társadalmi osztály, réteg vagy csoport, amely az új határokat oszintén elfogadta volna, és nem volt olyan politikai párt, amely ne követelte volna a revíziót. "A bosszúállás diktálja reánk a versailles-i békét és ez a béke éppen ezért nem béke, és éppen ezért kell összeomlania, amint az elmék kitisztulnak és a szemekrol lefoszlik a bosszú véres felhoje" - írta a szociáldemokrata Népszava. Elképzelheto, milyen hangot ütött meg a hangsúlyozottan nemzeti oldal, nem is szólva a szélsojobboldali-nacionalista lapokról.

A békeszerzodésben megjelölt határvonal pontos kijelölése általában nagyobb akadályok nélkül és viszonylag gyorsan történt meg. Két határszakasz kijelölése, illetve területrész átadása azonban komoly bonyodalmakra, sot fegyveres összetuzésekre adott okot. Az egyik Pécs-Baja környéke volt, amelyet a szerb hadsereg 1918 oszétol megszállás alatt tartott, a másik pedig az Ausztriának ítélt keskeny nyugat-magyarországi sáv (Burgenland).

A koszénben gazdag baranyai szénmedence és környéke kiürítésének határidejeként a nagyhatalmak 1921 augusztusának harmadik hetét jelölték meg. A jugoszláv hatóságok azonban vonakodtak ennek eleget tenni. Uralmuk meghosszabbítása érdekében felkarolták, sot ösztönözték az idemenekült volt forradalmárok és más baloldali személyiségek autonomista törekvéseit. Így következett be, hogy 1921. augusztus 14-én a pécsi Széchenyi téren kikiáltották a Baranyai-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot. A "köztársaság" a délszláv állam "védnöksége" alá helyezte magát, és kérte a terület kiürítésének elhalasztását. A nagyhatalmak azonban ez esetben a szerbek javára sem változtatták meg feltételeiket, illetve korábbi döntésüket. A magyar hadsereg így augusztus végén különösebb nehézségek nélkül birtokba vehette a Gyékényestol Újszegedig húzódó új határvonaltól északra fekvo területeket.

A délszláv csapatok kivonulásával egyidejuleg Magyarországnak a nyugat-magyarországi zónát kellett volna átadnia Ausztriának. Névlegesen ez meg is történt, hiszen a reguláris katonaság elhagyta a területet. Ténylegesen azonban mégsem, mert Prónay Pál, Héjjas Iván, Friedrich István és más szélsojobboldali politikusok, illetve katonatisztek szabadcsapatai a miniszterelnök, Bethlen István jóváhagyásával feltartóztatták a terület átvételére készülo osztrák csendorséget. 1921. október 4-én Prónay Pál Felsoorött "alkotmányozó nemzetgyulést" rendezett, amely a vitatott területet Lajtabánság néven önálló tartománnyá kiáltotta ki. Tekintettel a kialakult kínos helyzetre és arra, hogy két vesztes, illetve volt ellenség állt egymással szemben, a nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a két fél bilaterális tárgyalások keretében próbáljon kölcsönösen elfogadható megoldást találni. Erre olasz közvetítéssel október 11-én került sor Velencében. A háromnapos eszmecsere megegyezéssel zárult. Magyarország - személy szerint Bethlen - vállalta, hogy az immár önállósodott irreguláris fegyveres alakulatait visszahívja, és hogy Sopron és környéke kivételével a területet átadja. Ennek fejében Ausztria beleegyezett, hogy Sopron és környékének hovatartozásáról referendum döntsön.

A népszavazást - a gyoztes hatalmak ellenorzo bizottságainak felügyelete mellett - 1921. december 14-16-án tartották meg. Az eredmény Magyarországnak kedvezett. Sopron lakosságának 72,8 százaléka, a Sopron környéki falvak lakosságának pedig 54,6 százaléka, tehát a megkérdezetteknek együttesen mintegy kétharmada a Magyarországhoz tartozás mellett szavazott. A város és környéke így - az enyhe német többség ellenére - továbbra is magyar terület maradt. A nemzetgyulés ezért a Civitas fidelissima, azaz a Leghuségesebb város címmel jutalmazta Sopront. A burgenlandi magyarok száma ezzel lecsökkent 26 (1910), illetve 15 ezerre (1923), azaz az ottani lakosság 9, illetve 5 százalékára. Ausztria belenyugodott az eredménybe, és igazán komolyan a magyar revíziós célok között sem szerepelt Burgenland visszaszerzése. A trianoni határok legbiztosabb szakasza az új osztrák-magyar határ lett. A soproni népszavazás így túlmutatott helyi jelentoségén. Arra volt kései példa, hogy a stabilabb és kölcsönösen elfogadhatóbb határok kialakítása, s ezáltal Magyarország és új szomszédai közötti békésebb viszony és kölcsönösen elonyös együttmuködés alapjainak a megvetése érdekében hogyan lehetett és kellett volna egyéb határszakaszokon is eljárni.

A trianoni békeszerzodés kevesebb mint húsz évig volt érvényben. 1938 és 1941 között - német és olasz támogatással - Magyarország négy lépcsoben visszakapta 1920-ban elveszített területeinek több mint egyharmadát (Horvátországot nem számítva több mint felét) és régi lakosságából több mint ötmilliót. Ezeknek mintegy fele magyar, 20 százaléka román, 10 százaléka ruszin, 8-9 százaléka délszláv, a többi pedig német és szlovák volt. A visszacsatolásokat a magyar társadalom nagy többsége túláradó örömmel fogadta. Horthy Miklós, az "országgyarapító" népszerusége ezekben az években érte el csúcspontját, s a kormánypártra sem szavaztak soha akkora (73 százalék) arányban, mint 1939-ben, Kárpátalja visszakerülése után. Pedig a szavazás módja ekkor már minden kerületben titkos volt. Az ország euforikus hangulatára mi sem jellemzobb, mint hogy az öngyilkosságok száma 1938-ról 1939-re, tehát egyetlen év alatt 29,3 százezrelékrol 23,6 százezrelékre esett vissza, és ez a háborús években is ilyen alacsony szinten maradt.

Az öröm teljes mértékben értheto, ám végeredményben indokolatlan volt. Az 1947-es párizsi békeszerzodés - egyetlen kisebb változtatástól eltekintve - a trianoni határokat állította vissza. Lelkesedést ez Magyarországon természetesen senki részérol sem váltott ki, ám olyan elkeseredést és hisztériát sem, mint 1920-ban a trianoni döntés. A magyar társadalom nemzeti kérdésre érzékeny része ekkortól kezdte tudomásul venni, hogy a trianoni határok minden jel szerint véglegesek, és ekkortól kezdte megfogadni Bibó István intését, mely szerint a trianoni határokat "mind fizikailag, mind lelkileg" elfogadva a magyarság a továbbiakban csak két dolgot tehet: a "kölcsönös és feneketlen gyulölködés örvényeit" elkerülve példát ad a "kisnépek közötti lojalitásra és mértéktartásra", s ugyanakkor felelosséget érez "a határokon túli magyarság sorsával szemben". A konzervatív történészfejedelem, Szekfu Gyula ugyanezt ajánlotta. A szomszédos államokkal szemben - írta 1947-ben - Magyarországnak a továbbiakban csak "egyetlen kívánsága" lehet: "a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük".

Ennél többet a magyarság józan része ma sem követelhet. Ennek követelése azonban elvitathatatlan joga.