Ősi földön a magyar népesség

Délvidék, melyet a szerb elnevezés (Vojvodina) alapján helytelenül a magyarok is Vajdaságnak neveznek, 920 évig a Magyar Királyság része volt. A török hódoltság előtti évszázadokban, kb. 1550-ig Bácska és Bánát, sőt Szerémség (melyek a mai Vajdaság tájegységei) népessége is csaknem teljesen magyar volt. A magyar települések sokasága egészen Sumadijáig (a szerb Erdélyig) terjedt. Erről gazdag toponímia, régi temetők és írások adatai tanúskodnak. A török hódoltság évtizedeiben a magyarság óriási vérveszteséget szenvedett, s ezek a vidékek elnéptelenedtek. Ez a tény és a törökök első vereségei lehetővé tették egy nem túl jelentős szerb népesség beszivárgását az elnéptelenedett településekbe, még mielőtt a magyarok visszatelepedhettek volna Felvidékről. Az 1690-es nagy szerb bevándorlás idején azonban már jelentősebb szerb népesség érkezett, de még ekkor sem a szerbség volt az egyedüli etnikum e vidéken. A Rákóczi-szabadságharc leverése után soknemzetiségű népesség költözött Európa minden részéből e termékeny földre. Délvidéken a magyarok száma abban az időben százezer lehetett. A bevándorlást az elnéptelenedett területekre a Habsburg császári kancellária irányította. A szerbeket is befogadta, és kiváltságokhoz juttatta őket a határőrvidéken teljesített szolgálataikért. Felsőbbségi, szuverenitási, önállósulásra és elszakadásra lehetőséget nyújtó jogokat azonban nem kaptak ezeken a területeken; előjogaik csupán ideiglenes tartózkodásra szorítkoztak. Mária Terézia és II. József uralkodása idején a Magyar Királyság alapjában véve többnemzetiségűvé vált és maradt 1918-ig. II. József, uralkodása alatt, 40 000 németet telepíttetett Bánátba.

A magyar történelmi demográfia sohasem tagadta, hogy a magyarok között elvegyülve évszázadokon keresztül szlávok és más nemzetiségek is éltek.

Miután 1787-ben II. József elvégeztette az első birodalmi népesség-összeírást, megállapították, hogy a Magyar Királyság népessége az 1720-ban számba vett 2 580 000 főről 8 420 000 főre növekedett, a tényleges növekedés tehát 5 420 000 fő volt. A feltételezések szerint a két népszámlálás között mintegy 1 800 000 idegen költözött be a Magyar Királyság területére (utódaikkal együtt 2 800 000 lélek).

A nagyméretű bevándorlások következtében Bánát népessége 1720–1787 között tizennyolcszorosára, Bácskáé hétszeresére növekedett. Noha a magyarok száma gyorsan emelkedett, azonban csak a XIX. század elejére lett újra a Magyar Királyság területén ismét domináns népességű tényező. Az a föld, ahol a magyar népesség túlnyomó része élt, megtermelte a Magyar Királyság gabonaszükségletének kilenctized részét, s ez lehetővé tette a nagy természetes szaporodást. A magyar népesség veleszületett szorgalma, növekvő gazdasági ereje, nyitottsága más kultúrák értékeinek befogadására vonzóvá tette más nemzetiségű népesség számára is a magyarrá válást, a magyarokkal való együttélést. Már a század kezdetétől a magyarság a Kárpát-medencében olyan tekintélyt szerzett magának, amely vonzerő volt mindenki számára. Csak akik elzárkóztak az ipari haladástól és a kereskedelmi nyitottság előtt (főleg a királyság peremvidékei), azokra nem hatott a politikai és etnikai asszimiláció. A XIX. században milliók vállalták önként a magyar sorsot:

Kirabolt, szegény, kis magyar,
Kitárul a felé karom,
Kit magyarrá tett értelem,
Parancs, sors, szándék, alkalom.

(Ady Endre: A tavalyi cselédekhez)

1787-ben a Magyar Királyságban élő nyolcmillió lakos közül 2,3 millió (29%) volt magyar; 1850-ben már ötmillió (44%) vallotta magát magyarnak. Az 1848–49-es magyar szabadságharc sokak számára rokonszenvessé tette a magyar sors vállalását. Magyarország lakossága az 1787-ben megállapított 8 millióról 1850-re 11 363 000 főre növekedett. A magyarok száma természetes szaporodás útján 1850-ig csupán 3 270 000 főre növekedhetett volna. Az 1787–1850 közti időszakban azonban 1 800 000 más etnikumú népesség is magyarrá vált.

A nagyméretű vándormozgalmak nagytömegű asszimilációs folyamatot indítanak el. A szerb demográfusok is elismerik, hogy ez a folyamat egészen a XIX. század végéig erőszakmentesen zajlott a magyarság részéről. Ez annak tudható be, hogy Európában abban az időben az ipari fejlődés a Habsburg Birodalom területén volt a legintenzívebb. A magyar nyelv, a magyar nemzeti hovatartozás, a magyar közösséghez való ragaszkodás vállalása nem az erőszakos asszimiláció módszereivel történt.

A Magyar Királyságban 1880-ban tartották az első modern népszámlálást (az 1869-es ugyanis vallásfelekezeti hovatartozás szerint történt). Bácskában és Bánátban a népesség 1880–1910 között természetes szaporodás útján 584 616 fővel kellett volna, hogy gyarapodjon, de csak 362 284 fővel növekedett. Ebből arra lehet következtetni, hogy 231 000 fő kiköltözött a tengerentúlra (csak 1890–1910 között 180 411 fő távozott). Ennek ellenére Újvidék, Zombor, Szabadka, Nagybecskerek, Kikinda, Pancsova, Versec és Fehértemplom népessége, amely 1880-ban 196 060 főt számlált, 1910-ben már 271 296 főt tett ki, ebből természetes szaporodás 69 011 fővel vette ki a részét. E városokban a magyarok száma 1880-ban 52 034 fő volt (az össznépesség 26,5%-a), 1910-ben már 102 591 fő (az össznépesség 37,8%-a). A szerb részesedés ugyanitt 1869-ben 30%, illetve 58 940 fő; 1910-ben 25,6%, vagyis 69 381 fő. A német népesség száma 1880-ban 47 272 főre (24,1%), 1910-ben 49 763 főre (18,3%) rúgott.

A számok arra engednek következtetni, hogy az említett városokban a magyarok adták a tényleges növekedés kétharmadát. A magyar népesség száma ötször gyorsabban növekedett az átlagnál, a szerbeké pedig még csökkent is az említett időszakban.

Bácskában és Bánátban 1890-ben az össznépesség 33,4%-a beszélt magyarul (571 741 fő), 1910-ben már 45,6% (882 905 fő). Bácskában és Bánátban 1890-ben a magyarok részesedése az össznépességben 25,6% volt (423 431 fő), 1910-ben már 29,6% (571 883 fő). 1880-ban 147 310 nem magyar (11,0%) tudott magyarul, majd később 1910-ben 311 022 fő, vagyis 22,9%. A városokban gyorsabban terjedt a magyar nyelv ismerete, mint a falvakban és a nem magyar népesség 64%-a tudott magyarul. A kétnyelvűség nemcsak erre a korszakra jellemző, hanem a korábbi időkre is. A szerbek viszont (a szabadkaiak kivételével) nem akarták megtanulni a magyar nyelvet, ezért az újvidéki szerbeknek csak 18,1%-a, a nagybecskerekiek 10,5%-a, a zomboriak 14,0%-a, a pancsovaiak 13,2%-a, a versecieknek 10,6%-a beszélte a magyar nyelvet, viszont Szabadkán a szerbek 85,5%-a tudott magyarul. Ugyanakkor a szabadkai horvátok 91,5%-a, az újvidékiek 57,5%-a, a zomboriak 35,2%-a tudott magyarul az 1910-es népszámlálás tanúsága szerint. Szabadkán a németek 74,5%-a, Zomborban 62,8%-a, Újvidéken 56,1%-a, Becskereken 49,8%-a, Kikindán 47,1%-a, Fehértemplomon 46,4%-a, Pancsován 29,8%-a, Versecen 23,8%-a beszélt magyarul az 1900-as népszámlálás szerint. Az akkori népszámlálási adatok tanúsítják, hogy a bácskai németek nagy része (74 000 fő) szinte anyanyelvi szinten beszélte a magyar nyelvet, és mentalitásában is szorosan kötődött a magyar közösséghez. A két nemzetiségi népesség között évszázadokon keresztül több volt az összekötő kapcsolat, mint az ellenségeskedés.

Végül megállapítható, hogy közvetlenül az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása előtt, az 1910-es népszámlálás idején Bácska népességének 43,2%-a magyar volt, 22,5%-a német és csupán 28,1%-a délszláv (ez utóbbi adatot 100%-nak véve, csak 17,9%-a volt szerb). Bánátban a népesség 19,9%-a volt magyar, 23,1%-a német és 39,9%-a délszláv.

Bácskában 18 000, főleg magyar anyanyelvű zsidó is élt, Bánátban pedig 21 000, ugyancsak főleg magyar, illetve német anyanyelvű zsidó lakott.

Ezek szerint Bácskában 310 490, Bánátban 112 783, Baranyában 19 733, Horvátország-Szlavóniában 105 000, a Murán túl 29 543 magyar élt – számuk Délvidéken összesen 577 549.

Újvidék lakosságának 39,7%-a magyar anyanyelvű volt, Szabadkán 58,7%, Zentán 91,7%, Kanizsán 97,9%, Óbecsén 64,5%, Topolyán 98,9%, Törökkanizsán 61,0%, Törökbecsén 45,1%, Nagybecskereken 42,1%, Zomborban 32,9%, Kulán 40,3%, Temerinben 97,2%.

Etnocídium: a magyar népesség helyzete 1918–1945 között

Az I. világháború vége, a nagyhatalmi döntéssel kierőszakolt igazságtalan béke a magyar népesség számának csökkenését hozta magával, valamint nagyszámú szerb népesség betelepítését Bácskába és Bánátba. Mintegy 85 000–100 000, egységes tömbben élő és abszolút többségen levő magyar került szerb fennhatóság alá és kisebbségi sorsba. Alig volt a magyar népesség szempontjából tragikusabb esemény a trianoni békekötésnél. Ismeretes, hogy e területek csakis annak alapján kerültek szerb fennhatóság alá, hogy a szerbek számához hozzáadták a horvátok, bunyevácok, sokácok és más szlávok számát. E nélkül nem sikerült volna kimutatni a szerbek relatív többségét Bácskában az őshonos magyar népességgel szemben. A militáns szerb magatartás nemcsak a magyarokkal szemben érvényesült: egy évtized sem múlt el, s a horvátok jobban kisemmizve és elnyomatva érezték magukat az új állami formációban, illetve a Jugoszláv Királyságban, mint az Osztrák–Magyar Monarchiában, illetve a Magyar Királyságban.

A szerbek a két világháború között minden erőszakos eljárást bevetettek a politikába a magyar népesség arányának csökkentése érdekében. Módszereik: az elűzetés az ősi szülőföldről, a közigazgatási területek átcsoportosítása, a hírhedt névelemzés, az erőszakos egyházi áttérítés, a nagyméretű kolonizáció, a még szülőföldjükön maradt tisztviselők és tanárok célzatos áthelyezése a magyarlakta területektől távol eső részekre, a gazdasági és kulturális gócpontok leépítése a magyarlakta vidékeken és tiszta szerb lakosú vidékekre való áthelyezésük, gyerekek és szülők szétválasztása stb. Részleteiben:

1. Hivatalos kimutatások szerint csupán 1918–1921 között 39 272 magyart űztek el Bácskából, Bánátból és Baranyából. E szám azokat tartalmazza, akiket hivatalosan elbocsátottak állásukból. Ehhez sok esetben hozzá kell adni a családtagjaik számát is, akik követték a családfenntartót az emigrációba, ahol a család néha évtizedeken keresztül vagonokban és kamrákban tengődött.

2. Amikor 1929-ben létrehozták a Dunai Bánságot, azt nyomban Észak-Szerbiához csatolták. Az intézkedésnek az volt a célja, hogy csökkentse a magyarok és németek együttes arányát az össznépességen belül. E módszerrel a Dunai Bánság lakosságának számát 2 107 658 főre növelték, s e számból már 1 346 527 fő délszláv nemzetiségű volt, és csak 385 526 a magyar. (Ezt megelőzően Bácska, Bánát és Baranya 1 346 527 főnyi lakosságából csupán 502 415 fő volt szerb nemzetiségű.) Ezzel az intézkedéssel a magyarság arányát Bácskában, Bánátban és Baranyában a 27,9%-ról 18,3%-ra csökkentették az újonnan kialakított Dunai Bánságban.

3. A névelemzés különösen megalázó eljárásnak bizonyult. Ezt a szerb hatóságok végezték: ők döntötték el, mi a magyar, és ki a magyar. Ha megítélésük szerint valakinek a neve nem volt eléggé magyaros hangzású, szerbnek minősítették. Ilyen módon óriási számú németet, zsidót, szlovákot, ruszint, bunyevácot stb. fosztottak meg attól, hogy kötődjön továbbra is a magyar közösséghez, és magyar társasági életet éljen. Az intézkedés célja az volt, hogy lehetetlenné tegye a magyarok számára azt, hogy eleget tegyenek bizonyos statisztikai és más követelményeknek az iskolába iratkozásnál, a szavazásnál és másutt. A mindennapok szintjén magyarnak lenni évszázadokon át annyit jelentett, mint egyszerű kijelentéssel vállalni a magyarságot. A mindennapok szintjén a szerbek harcot indítottak a magyar írás, a magyar beszéd, a magyar tanítás és a magyar tanulás ellen. A magyar nyelvű tankönyveket, könyveket (még a daloskönyveket is) megsemmisítették, elégették, eltüntették. A pedagógusok nagy részét kiutasították Jugoszlávia területéről, végkielégítés és nyugdíj nélkül menesztették, vagy az ország távoli vidékeire helyezték át. Ezekkel az intézkedésekkel megszüntették az önálló magyar iskolarendszert. A tanulók szüleit származás-igazoltatási eljárásnak vetették alá. Több nemzedékre visszamenőleg be kellett mindenkinek bizonyítania magyar eredetét. Vegyes házasságban született tanuló csak szerb tannyelvű iskolába járhatott. Ha az ősök között (akár apai, akár anyai ágon) csak egy nem magyar hangzású vezetéknév is volt, a tanuló már nem járhatott magyar tannyelvű iskolába. A szülők hiába tiltakoztak, hogy vezetéknevük nem magyar hangzása ellenére magyarok – még bírósági jogorvoslásért sem folyamodhattak. A cél az volt, hogy csökkentsék annak a lehetőségét, hogy a szülők eleget tegyenek a törvény adta lehetőségeknek a magyar tagozat megnyitásához. S végül, ha a szülők és tanulók sikeresen át is estek a névelemzésen, még ez sem jelentette biztosan, hogy a gyermek magyar tannyelven tanulhat. A létrehozott ún. magyar tagozatok is csak névleg voltak magyar tannyelvűek. A tanügyi hatóságok ugyanis, arra hivatkozva, hogy nincs elég magyar tanító, magyarul nem tudó szerb tanítót állítottak az osztály élére. Ezek után nem csoda, hogy ismét terjedni kezdett az írástudatlanság a magyarság körében.

4. A görög katolikus magyarokat önkényesen szerb pravoszlávokká nyilvánították, holott semmi közük nem volt sem a szerb nyelvhez, sem a pravoszláv valláshoz.

5. Rövid idő alatt csaknem százezer, államilag a legnagyobb kedvezményekben részesített szerbet telepítettek Délvidékre. A közvállalatokban és közhivatalokban kizárólag szerbeket foglalkoztattak, a magyarokat vagy elbocsátották, vagy áthelyezték az ország más részeibe (főleg Boszniába és Macedóniába).

6. A magyar nemzetiségű agrárproletariátus (agrár-túlnépesedés folytán keletkezett munkaerő-felesleg) kénytelen volt Ó-Szerbiában keresni munkát, szülőföldjén nem kapott lehetőséget a megélhetésre.

7. A Vajdaságban véghezvitt földreformból (ez a magyar nagybirtokok felosztásán alapult) teljesen kizárták a magyar kisebbséget. Kisajátítottak 751 149 hektár termőföldet, és ezt 74 188, kizárólag szerb nemzetiségű földigénylő között osztották szét. A földreform kifejezetten a magyar kisebbség ellen irányult: ugyanis kizárólag csak a magyarok nem részesülhettek belőle. A nagybirtokon élő és dolgozó magyar napszámosok és bérlők, a kisajátítás után megélhetés, lakás és termelőeszköz nélkül maradtak. Szó szerint elvesztették a tetőt a fejük fölül, városi proletárokká és nincstelenekké váltak. A magyar földbirtokos osztály megsemmisítése következtében a magyar kereskedő- és iparos réteg is elvesztette nyersanyagtermelő bázisát és a vevőközönségét is.

8. 1920-tól szinte napjainkig az tapasztalható, hogy a szerb vállalkozó, illetve munkaadó csak szerb nemzetiségű munkavállalót volt hajlandó foglalkoztatni; szerb vállalkozóval építi ki termelési és kereskedelmi kapcsolatait. Ugyanakkor a kisszámú magyar vállalkozót egy sor intézkedéssel arra kényszerítették, hogy magyar munkásait cserélje fel szerbekkel.

A földbirtok forgalmazását (adásvételét) a magyar határ mentén húzódó 50 kilométer széles sávban a hadügyminiszter engedélyéhez kötötték. Mivel a határsávban magyarok laktak, ez az intézkedés is nyíltan a magyarok ellen irányult. A hadügyminiszter ugyanis csak abban az esetben hagyta jóvá az adásvételt, ha az új tulajdonos szerb nemzetiségű volt. Ugyanakkor más intézkedésekkel a magyar parasztokat arra kényszerítették, hogy megváljanak földjüktől. A magyar parasztot, a szerb paraszthoz viszonyítottan többszörösen nagyobb adóval sújtották. Ennek az adónak a mértéke a magyar parasztok esetében holdanként háromszor, iparosok és kereskedők esetében pedig négyszer nagyobb volt, mint a szerbeké, azonos egységnyi tőkére számítva.

Házadót csak Vajdaságban fizettettek a magyar és a német településeken (mert főleg ezek voltak nagyobbak 5000 lélekszámnál, s ezt állapították meg mércének). Állami megrendelést magyar iparos vagy kereskedő nem kaphatott, ezt különböző, bizalmasan kezelt jogszabályok, utasítások és intézkedések akadályozták.

10. A magyar bankokat felszámolták, a szerb bankok magyar vállalkozónak nem nyújtottak hitelt. Fölszámolták a magyar takarékszövetkezeteket is.

11. A magyar nemzetiségű közalkalmazottak nyugdíjazását nem rendezték, hanem végkielégítés és nyugdíj nélkül bocsátották el őket. Nem rendezték a hadirokkantak, hadiárvák és hadiözvegyek helyzetét és szociális segélyezését sem.

12. Mihelyt a szerb állam elég erősnek érezte magát, megtiltotta a magyarok számára, hogy politikai közösségként szerveződjön. Minden politikai csoportosulást és társulási formát állandóan nyugtalanítottak, a társasági életet lehetetlenné tették.

13. Az állami és közhivatalokat ellepték a szerbek. A magyar nyelv használatát megtiltották mindenütt a közéletben és az állami szolgálatban („Beszélj államnyelven!" – ez volt kiírva mindenütt). Magyar nyelven kérvényezni sehol és semmit nem lehetett. A bírósági perrendtartás nyelve szerb volt. Aki megszólalt magyarul a mindennapi élet szintjén (tehát az utcán is), azt megalázták, s arra figyelmeztették, hogy beszéljen az állam nyelvén – még a magyarok is egymás között.

A gazdasági, kereskedelmi és családi jellegű hirdetéseket csak szerb nyelven lehetett közzétenni a sajtóban.

14. Szinte teljesen felszámolták a magyar nyelvű középfokú oktatást, az általános iskoláztatást pedig szétzilálták. A monarchofasiszta Jugoszláv Királyság tanügyi politikája, iskolai és oktatási rendszere a magyar kisebbség megsemmisítésére irányult.

Közvetlenül a Magyar Királyság feldarabolása előtt, 1918-ban (az akkori Bácska, Bánát és Baranya területén, amely részekből Vajdaság alakult) 645 magyar tannyelvű iskola működött 1932 tanítóval. Ezenkívül még 179 szerb tannyelvű iskola is működött 592 pedagógussal, valamint két szerb nyelvű tanítóképző, közülük a zombori állami támogatással. A szerb iskolákban kizárólag szerb tannyelven tanítottak, az írásmód cirill betűs volt, a tanügyi felügyeletet szerb tanfelügyelők látták el. Az alapfokú oktatási rendszerbe tartozott még 63 ipari szakiskola (tanonciskola) és 10 kereskedelmi szakmunkásképző iskola. Ezek közül két-két iskolában szerb tannyelven folyt az oktatás.

A fentieken kívül Horvátországban, ahol több mint százezer lelket számláló magyarság élt, a Julián Egyesület tartott fenn 65, a Magyar Államvasutak 14, a Protestáns Egyház 11 magyar tannyelvű általános iskolát.

Bácska, Bánát és Baranya területén négy állami, négy községi és két felekezeti gimnázium (köztük volt az újvidéki szerb tannyelvű főgimnázium) is működött. Ehhez az iskolarendszerhez tartozott még egy felsőfokú reáliskola, egy felsőfokú leányiskola és hét felsőfokú kereskedelmi iskola is (ezek közül is egy szerb tannyelvű volt). Működtettek még két mezőgazdasági szakközépiskolát és 31 polgári iskolát (ezek között három szerb tannyelvű volt).

A szerb hatalomváltás után, kártalanítás nélkül, azonnal kisajátították a magyar tannyelvű magániskola 379 épületét és egyéb ingatlant. Minden ingóságot, felszerelést, berendezést elkoboztak vagy elraboltak. Hasonló sorsra jutottak azok a vagyontárgyak, vagyonértékek, értékpapírok, készpénz és alapítványok is, amelyek a teljes iskolarendszert működtették.

Két-három év leforgása alatt a 645 magyar tannyelvű általános iskolából 204 maradt. Az 1932 tanítóból mindössze kétszáz dolgozhatott tovább. A fennmaradt iskoláknak csak egy részében folyt magyar tannyelvű oktatás. Volt a tartományban 106 olyan helység, ahol a magyar tannyelvű elemi iskola működtetéséhez megkövetelt törvényes feltétel (35 tanulói létszám) megvolt, ennek ellenére megszüntették a magyar tannyelvű oktatást. A 277 óvodából mindössze 27 maradt. A horvátországi magyar tannyelvű iskolarendszert teljesen fölszámolták. Megmaradt a zentai és a szabadkai magyar tannyelvű gimnázium, de ezekben is – mint már említettük – csak részben folyt magyar oktatás.

* * *

Ennek ellenére 1921–1931 között nőtt a magyarok száma. Bár az 1931-es népszámlálás adatait hivatalosan sohasem jelentették meg, a nem hivatalos adatokból az derül ki, hogy a magyarság mintegy 27 000 fővel gyarapodott a Jugoszláv Királyságban. A természetes szaporodás mutatója ugyanis igen magas volt (föltételezik, hogy 8–8,5 ezrelék), a népesség korösszetétele pedig fiatal. Becslések szerint a népesség tényleges szaporodása megközelíthette az évi egy százalékot. Ezt azonban a hivatalos népszámlálási adatok nem tükrözik. A hivatalos adatok szerint a magyar népesség száma 1921–31 között 467 ezer főről 465 ezer főre csökkent, ebből Bácskában, Bánátban és Baranyában 376 006 főről 368 646 főre.

A magyarok természetes szaporodásának ereje az új délszláv államban megtört. Az új délszláv államalakulat minden politikai intézkedése 1918 után erre irányult: ha az első, 1921-es szerb népszámlálás adatait egybevetjük az 1910-es magyar népszámlálással, azt tapasztalhatjuk, hogy a mai Bácska és Bánság területén a magyar népesség ez alatt a rövid idő alatt 59 442 fővel csökkent. Az össznépességbeli arányuk pedig 28,5%-ról 24,4%-ra süllyedt. A magyarok elvesztették a természetes szaporodásból várható 60-65 ezer fős növekedést is, így a népességcsökkenés valóságos mérete meghaladhatta még a 110 ezer főt is.

Bácskából és Bánságból szinte azonnal (1918–1924 között) kitoloncoltak Magyarországra 35 249 magyart.

Bácskában a magyarok száma 1910–1921 között 303 171 főről 260 998 főre csökkent (a fogyatkozás 42 173 fő). Bánátban a magyar népesség száma 112 783 főről 98 471 főre csökkent (14 312 fővel lett kevesebb). Ennek következtében Bácska össznépességében a magyarok százalékos aránya 43,0%-ról 35,5%-ra romlott. Bánságban a magyarok össznépességbeli százalékos aránya az 19,8%-ról 17,6%-ra mérséklődött.

Azzal a szándékkal, hogy tovább csökkentsék a magyarok (és németek) százalékos arányát, és megállítsák természetes szaporodásuk intenzitását Bácska és Bánát területén, nem sokkal azután, hogy birtokba vették ezeket a területeket, olyan elképzelések és nemzeti programok születtek, hogy ezekre a területekre sürgősen be kell telepíteni 500 ezer szerbet. Mint ismeretes, ez a szerb nemzeti program ebben a méretében nem valósult meg a két háború között, mert az államilag irányított betelepítéssel mindössze 92 905 szerbet sikerült letelepíteni. Ez politikai körökben elégedetlenséget váltott ki.

A magyarság számának csökkenése jelentős mértékben a népszámlálási eredmények meghamisításának tudható be. Az egész népszámlálási anyagot revíziónak, névelemzésnek vetették alá, és így csökkentették több tízezerrel a magyarok számát.

A monarchofasiszta nagyszerb hegemóniához igazodó Jugoszláv Királyságban tökéletesen kidolgozták és tökélyre vitték a magyar és a többi kisebbség elnemzetlenítésének módszereit. Ezek a következők voltak: 1. a szerb többség biztosítása minden helységben, 2. erőszakos beolvasztás, 3. a depopulációs folyamatok kiváltása a nemzetiségi többségű területeken, 4. a nemzetiségieknek a városokból való kiszorítása, illetve pauperizálása, 5. a kivándorlásra és emigrálásra kényszerítés módszereinek alkalmazása. Mindezek következtében a magyar népesség természetes szaporodásának jelentős részét elvesztette. Az 1931-es jugoszláv-szerb népszámlálás a magyarság számának jelentéktelen növekedéséről tanúskodik. Üldöztek mindenkit, aki magyar akart maradni vagy lenni. A hivatalos és nagyon hiányos rendőri kimutatások is arra utalnak, hogy 1941-ig legalább 60 ezer ember vándorolt ki a Bácskából és Bánságból tengerentúli országokba. Ezek úgyszólván kivétel nélkül magyarok és németek voltak. Az 1931-es népszámlálás 376 176 magyar anyanyelvű lakost vehetett számba Vajdaság mai területén. Ekkor azonban százalékos arányuk már csak 23,2%-ot tett ki az össznépességben, a szerbeké viszont 37,8%-ra nőtt. Ennek következtében 1910–1931 között Bácskában 26, Bánságban 21, Szerémségben 6 magyar többségű település vált szerb többségűvé.